Bevezető: Ebben a sorozatban Irfan Faqih: Korai iszlám történelem című könyvéből közlünk részleteket, melyet Jakab György fordított angolból magyarra. A könnyebb áttekinthetőség végett a szöveget részekre bontjuk, helyenként a fejezetek sorrendjén is változtatunk, de ragaszkodunk az eredeti műhöz.
Oszmán ibn Affan (Allah legyen vele elégedett), az iszlám harmadik kalifája 573-ban, a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) után három évvel, a Qurejs Bani Omajja nevű klánjába született. Becsületes és derék volt már kora gyerekkorától kezdve. Fiatal kora óta üzleti pályán volt, s kereskedőként virágzó vállalkozást vezetett. Szerénysége és jelleme miatt komoly megbecsülés övezte a mekkai társadalomban. Annak ellenére, hogy a Bani Umajjához tartozott, amely klán nagyon ellenséges viszonyban volt a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) klánjával, a Bani Hasimmal, az elsők között vette fel az iszlámot. Nem sokkal megtérése után a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) feleségül adta hozzá saját lányát, Ruqaját. Mikor a Qurejs üldözni kezdte a muszlimokat, az első kivándorlókkal Abesszíniába utazott.
A Hidzsra után Oszmán (Allah legyen vele elégedett) önként az iszlám szolgálatába állt. Pénzügyi segítsége életfontosságú volt a születőben lévő hit számára. Sok helyzetben támogatta a Prófétát (Allah békéje és áldása legyen vele) azzal, hogy saját pénzén a közt szolgáló földeket vásárolt. Részt vett a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) által vívott különböző csatákban, kivéve a bedriben, mikor felesége, Ruqaja épp elhunyt. Ezért a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) hozzáadta másik lányát, Umm Kulthumot, ami miatt a Dhun Nurain, a Két Fény Ura becenevet kapta. Fontos szerepet játszott Abu Bakr kalifasága idején, de Omár alatt a Tanácsadó Testületnek is tagja lett.
Oszmán megválasztása
Emlékezetes, hogy Omár (Allah legyen vele elégedett) a halálos ágyán egy hattagú bizottságot jelölt ki, mely a feladata volt az új kalifa megválasztása. Ali, Oszmán, Talha, Zubeir, Szaad ibn Abi Waqqasz és Abdurrahman ibn Auf volt ennek a tagjai. A jelöltek száma csakhamar háromra csökkent, mert Abdurrahman, Szaad és Zubeir visszavonták jelölésüket. Talha távol volt Medinától. Tehát Oszmán és Ali (Allah legyen elégedett mindkettőjükkel) maradtak. Abdurrahmant bízták meg azzal, hogy a jeles közösségi vezetőkkel és törzsfőnökökkel konzultáljon. Mikor úgy találta, hogy a közvélemény Oszmán felé hajlik, akkor Oszmánt hirdette ki jogosan megválasztott kalifának, s ezért ekkor a nép, s elsőként épp Ali, hűséget fogadott az új kalifának.
Felkelés Perzsiában
Yezdagird, a száműzetésben élő perzsa uralkodó csak a lehetőségre várt, ami Omár halálával jött el. Alig telt el hat hónap Oszmán kalifaságából, amikor lázadást szított a muszlim uralom ellen. Oszmán (Allah legyen vele elégedett) határozottan reagált, s leverte a felkelést, s vasmarokkal visszaállította a perzsákkal való szerződéses viszonyt. Ám ettől a pillanattól kezdve már nem lehetett a perzsákban bízni, s elejét vegyék lázadásaiknak, a muszlim sereg azt a parancsot kapta, hogy vonuljon tovább, s szélesítse ki az iszlám birodalom határait. Ekkor hódították meg Turkesztánt és Balkhot. Ghazna, Herát és Kabul szintén megadták magukat. 650-ben Koraszán nagyobb része mint például Tusz, Nisápur és Merv is iszlám uralom alá került. Yezdagird abban az évben halt meg, mikor a muszlimok a törökökkel találkoztak az Azerbajdzsáni-völgyben. Tehát Oszmánnak (Allah legyen vele elégedett) nem csupán a háborgó térséget sikerült pacifikálnia, hanem hatalmát területi nyereséggel is megerősítette.
Zavar Szíriában
Omár (Allah legyen vele elégedett) Muávija ibn Abu Szufjánt nevezte ki Damaszkusz kormányzójának. Ám hamarosan olyan ügyesen szilárdította meg közigazgatásbeli pozícióját, hogy hatalmát egész Szíriára kiterjesztette. Oszmán uralkodásának második évében a bizánciak egy komoly sereget irányítottak Kis-Ázsiából Szíria felé. Muávijának nem állt rendelkezésre megfelelő védelmi erő, s a fővárosból kért erősítést. A találkozás az iszlám birodalom további terjeszkedését hozta. A muszlim erő Kis-Ázsia szívébe hatolt, s annektálta Örményországot. 649-ben Ciprus szigetét is lerohanta Muávija, és sikerült elfoglalnia ezt a stratégiai jelentőségű helyet.
Háború Egyiptomban
Omár (Allah legyen vele elégedett) halála, a perzsiai és szíriai felkelések felbátorították a bizánciakat, hogy megszállják Egyiptomot. 646-ban érkeztek Alexandriába, s elfoglalták azt. De Amr ibn Al-asz, Egyiptom kormányzója nem az az ember volt, akit egy könnyen meg lehet ijeszteni. Visszavágott és kiverte a bizánciakat Alexandriából, s helyreállította a rendet és a békét a tartományban. Nem sokkal ezután vita támadt Amr ibn Al-asz és Abdullah ibn Szad, Oszmán tejtestvére között, ekkor Oszmán visszahívta Amrot Medinába, s Abdullahot nevezte ki a helyére. Az új kormányzónak, Abdullahnak is szembe kellett néznie Gergellyel, a bizánci parancsnokkal, aki egy rettenthetetlen sereggel vonult ellene. Oszmán (Allah legyen vele elégedett) erősítést küldött Medinából, s végül legyőzettek a bizánciak, s elmenekültek. Abdullah ibn Omár, Abdullah ibn Abbasz és Abdullah ibn Zubeir is részt vettek ebben a háborúban.
Az elégedetlenség káoszba torkollik
Uralkodása első hat éve során Oszmán (Allah legyen vele elégedett) ugyanolyan jó hírnévre tett szert, mint elődei. Megszilárdította az államhatalmat, s öregbítette nevét azáltal, hogy felkeléseket vert le, s növelte a birodalom területét. Talán épp az iszlám történetének legnagyobb tragédiája, hogy Oszmán uralkodásának második felében olyan körülmények alakultak ki, melyek az iszlám egész társadalmi-politikai rendszerének katasztrófájához vezetett, s ami végül egy olyan polgárháborúval zárult, ami nem csupán a nagy iszlám köztársaság pusztulásához vezetett, hanem az iszlámot két táborra, szunnitákra és síitákra bontotta. Számos okkal magyarázható ez a hatalmas katasztrófa, de ezek közül is a legfőbb a kalifa gyenge és elnéző politikai döntései miatt megnyilvánuló gyakori elégedetlenség. Oszmán (Allah legyen vele elégedett), aki kedves szívű és udvarias ember volt, engedményeket tett az övéinek, akik kihasználták őt, így is ártva a közérdeknek. Az ártatlan kalifát erősen félreértették. Nepotizmussal, klientúra építéssel és hozzá nem értéssel vádolták. A két fő vád az öregedő és szerencsétlen sorsú kalifa ellen a következő volt.
(1) "Azzal vádolták, hogy saját családtagjait nevezi ki vezető posztokra, s leváltja a hozzáértő és hatékony kormányzókat, akiket korrupt és inkompetens rokonaival cserél le." A tények nem részrehajló vizsgálata olyan tényezőket hoz a felszínre, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ami Muávija szíriai alkirályi kinevezését illeti, történelmi tény, hogy Muáviját Omár (Allah legyen vele elégedett) nevezte ki kormányzónak, s Oszmán csak fenntartotta a folytonosságot. S az is tény, hogy Omár (Allah legyen vele elégedett) halála után, Muávija kihasználta a kalifával való jó viszonyát arra, hogy megszilárdítsa helyzetét Szíriában, s ezt a tartomány saját erősségévé tegye.
Szaad ibn Abi Waqqasz kufai kormányzóságáról való lemondatása mögött pedig kényszerítő körülmények voltak. Szaad és kincstárnoka, Ibn Maszoud, közötti vita oka egy személyes kölcsön volt, s a kufaiak két rivális táborra szakadtak, az egyik Szaadot támogatta, a másik annak lemondatását. Oszmán (Allah legyen vele elégedett) bánhatott volna ugyan elővigyázatosabban is az üggyel, de bizonytalan volt döntése felől, s végül leváltotta Szaadot, s helyére közeli rokonát, Walid ibn Aqbát ültette. Walid gyenge jellemű és hozzá nem értő személy volt, aki nem érdemelte meg ezt a magas posztot. Később, mikor ittassága miatt megbüntették és leváltották, Oszmán (Allah legyen vele elégedett) egy másik rokonát, Szaad ibn Al-aszt nevezte ki Walid helyébe. Szaad hasonló módon inkompetens volt, s a kalifa kénytelen volt őt is visszahívni, s kinevezni Abu Musza Asarit Kufa következő kormányzójául. Oszmán (Allah legyen vele elégedett) minden bizonnyal rossz emberismerő volt, s kinevezési politikája gyakran hibásnak bizonyult. A legfatálisabb döntés Amr ibn Al-asz leváltása volt az egyiptomi alkirályi címről, s hogy helyére épp tejtestvérét, Abdullah ibn Szaadot helyezte. Abdullah kétségtelenül hozzáértő vezető volt, de nem volt politikailag olyan bölcs és óvatos, mint Amr ibn Al-asz. "Kívánatosabb lett volna, ha a nemes kalifa két elődje politikai irányvonalát követte volna, s Próféta jeles kortársai közül nevezett volna ki embereket, akik életük nagy részét a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) útmutatása szerint élték, semmint hogy az ommajád fiatalok közül választott, aki ugyan néha értették a dolgukat, ám akik megvesztegethetőek voltak, s így veszélyeztették az iszlám állam igaz szellemiségét, amit Allah, az örökkévaló kormányoz."
(2) Az Oszmán (Allah legyen vele elégedett) elleni második vád az volt, hogy fényűzően él, s rosszra fordítja a közpénzeket. Úgy tartották, hagy hatalmas összegeket oszt szét rokonai között a közpénzekből. Tabari, a híres történész úgy tartja, hogy unokatestvérének és titkárának, Maruán ibn Al-hakamnak, az afrikai Tripoli érseke által fizetett és Abdullah ibn Szaad által behajtott védelmi pénz ötödét (khumsz) adta. Maruán csaló természetű volt, s mindent megtett, hogy bepiszkítsa a vallásos kalifát. Az, hogy Oszmán ennyire támaszkodik Maruánra, szálka volt az emberek és Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) kortársai számára. Egyszer mikor Ali, Szaad, Zubeir és Talha vitatták meg a kérdést a kalifával, Oszmán elmagyarázta: "Elődeim magukra és rokonaikra nézve szigorú politikát folytattak, ám én a Próféta (Allah legyen vele elégedett) politikáját folytatom ez ügyben. Olyan családhoz tartozom, melynek tagjai zömmel szegények, s a nemzet felé való szolgálatom fejében támogatom őket." Ezután a Maruánnak kifizetett összeget visszavették, s az államkincstárban helyezték el. Mindez ellenére az emberek nem örültek annak, hogy a kalifa családtagjait támogatja. Egy olyan ember mint Maruán kinevezése a fő államtitkári pozícióba szintén a nép rosszallását vonta magával. "Az emberek úgy tartották, hogy a kalifa döntéseinek javát valójában Maruán hozza anélkül, hogy a kalifával arról előzetesen konzultálna." Mikor az elégedetlenség gyorsan terjedt, Ali (Allah legyen vele elégedett) megjegyezte: "bármikor is igyekszem javítani a helyzeten, Maruán újra tönkreteszi azt."
Az összeesküvés
A nemes kalifa néhány nem jól átgondolt döntése, s hogy a hatalom az ommajádok kezében való összpontosulása elégedetlenséget szült, és alapot teremtett egy, a kalifa elleni összeesküvésre, aminek eredményeképpen a kalifát brutálisan meggyilkolták. Abdullah ibn Szaba, egy iszlám hitre tért jemeni zsidó vezető szerepet töltött be ebben az összeesküvésben, azzal hogy bajkeverőket és kollaboránsokat gyűjtött maga köré.
Mindenféle hamis vádat felhoztak a kalifa ellen, s a tömegeket is a vezető ellen hergelték, növelve az amúgy is meglévő elégedetlenséget. Masszív propaganda-hadjárat indult a beduin törzsek körében, mondván, hogy Qurejs kihasználja őket, s a saját kezében összpontosítja a hatalmat. Vádak hosszú listáját állították össze a kalifa ellen, ezek többsége alaptalan és mondvacsinált volt. Köztük volt az, hogy Oszmán (Allah legyen vele elégedett) hatalmas szentségtörést követett el, mikor elégette a Kegyes Korán egyes példányait, mikor az eredeti verziót kezdték lejegyezni. Ez a nagy szolgálat, amit Oszmán (Allah legyen vele elégedett) az iszlám ügyéért tett, szándékosan félre lett magyarázva, hogy félrevezessék a fővárostól távol élőket, akik nem ismerték a valós tényeket. Ibn Szaba Egyiptomot tette meg propagandája székhelyéül, ahol megkapta Mohamed ibn Abu Bakr támogatását, aki személyes bosszút forralt a kalifa ellen. Egyiptomból a mozgalom átterjedt Kufára is, ahol a vezetői nyilvánosan vádolták a kalifát. Az egyiptomi, kufai és baszrai összeesküvők hirtelen úgy határoztak, hogy Medinába vonulnak, s lemondatják a kalifát. Kis csoport volt, tagjainak száma nem haladta meg a 2000 főt. Mikor elérték Medina elővárosait, igyekeztek ügyüknek megnyerni Alit, Zubeirt és Talhát, ám az öregek ezt határozottan visszautasították. Végül bevonultak Medinába és megostromolták Oszmán házát, lemondását követelték, amit őt jogosan visszautasított.
Oszmán meggyilkolása
Ali, Talha és Zubeir (Allah legyen elégedett mindannyijukkal) saját fiaikat jelölték ki a kalifa ajtajának védelmére. Az összeesküvők képtelenek voltak betörni az ajtót, ezért egy szomszédos házon keresztül hatoltak be a lakásba, ahol a kalifa a Kegyes Koránt recitálta. Mohamed ibn Abu Bakr odalépett a kalifához és megfogta a szakállát. Az öreg kalifa így szólt: "oh testvérem fia, ha az apád még élne, nem örülne e tettednek." Erre Abu Bakr fia hátralépett, s leszúrta a védtelen kalifát. Najla, a kalifa felesége igyekezett közbelépni, s kavarodásban levágták az ujjait. Végül a kalifa vérbe fagyva összeesett. Az őrök besiettek, de már túl késő volt. A gyilkosok feldúlták a házat, s diadalittasan hagyták el azt. Oszmán meggyilkolásának híre futótűzszerűen terjedt Medina városában, s megrémítette a lakosságot. A medinai polgárok még álmukban sem gondolták volna, hogy az események ilyen fordulatot vesznek. Tény, hogy halála Oszmán nagyságának legjobb bizonyítéka. A riasztó helyzetben is nemesen viselkedett, ami csak egy nemes lélekre lehet jellemző, nem egy evilági uralkodóra. Ha akarta volna, a birodalom minden szegletéből összecsődíthette volna csapatait, hogy megállítsa az összeesküvőket. Ám nem akart sem polgárháborút, sem a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) városának pusztulását. Feláldozta önmagát, hogy muszlim testvérei százainak életét mentse meg, s megteremtette az önfeláldozás és önzetlenség példaképét az iszlámban. Ez a tragédia 656. június 17-én történt.
