Bevezető: Ebben a sorozatban, -melynek ez az utolsó darabja-, Irfan Faqih: Korai iszlám történelem című könyvéből közlünk részleteket, melyet Jakab György fordított angolból magyarra. A könnyebb áttekinthetőség végett a szöveget részekre bontjuk, helyenként a fejezetek sorrendjén is változtatunk, de ragaszkodunk az eredeti műhöz.
 |
| Ali, Allah Oroszlánja |
Ali (Allah legyen vele elégedett), a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) szeretett nagybátyjának, Abu Tálibnak volt a fia, tíz évvel a prófétaság kezdete előtt született, s harminc évvel volt Mohamednél fiatalabb. Abu Tálib halála után a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) gyámsága alá került, s azon négy ember közé tartozott, akik a leghamarabb vették fel az iszlám vallást, a másik három Khadidzsa, Abu Bakr és Zaid voltak (Allah legyen elégedett mindannyijukkal). A Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) Medinába való vándorlásakor ő feküdt annak ágyába veszélyeztetve saját életét, s lehetővé téve, hogy a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) sértetlenül eljusson Medinába. Medinában a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) feleségül adta hozzá lányát, Fatimát (Allah legyen vele elégedett). Ali ekkor huszonnégy éves volt. Ebből a házasságból két fiú, Hasszán és Husszein és két lány, Zejnáb és Umm Kulthúm született. Abu Turáb, azaz a Por Atyja becenéven szólította a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele), mert egyszer látta őt a mecset porában feküdni.
A Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) korai csatáiban küzdött az iszlám ellenségei ellen. Mivel hatalmas erővel volt megáldva, hősiesen harcolt a különböző csatatereken. Legnagyobb katonai bravúrja Ibn Abd Wudd legyőzése volt egy párbajban az árokháború idején, illetve Qamusz, a híres khajbári erőd bevétele. Ezen eredményei révén érdemelte ki az Aszad-Allah (Allah oroszlánja) becenevet. A Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) halála után a Tanácsadó Testület prominens tagja Abu Bakr, Omár és Oszmán idejében. Egyetlen fontos ügyben sem döntöttek nélküle.
Ali megválasztása
Mikor Oszmánt (Allah legyen vele elégedett) brutálisan meggyilkolták, a muszlim nemzetnek nem maradt vezetője, s a birodalomban mindenütt káosz uralkodott, s ezért elengedhetetlen volt, hogy Ali (Allah legyen vele elégedett) átvegye a hatalmat, hogy megelőzhető lehessen a káosz. Nem volt más, aki jobban kiérdemelte volna e magas posztot se Medinában, se máshol az iszlám világban. Ezért a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) kortársai, s Medina más jeles polgárai megkeresték Alit (Allah legyen vele elégedett), s kérték, hogy fogadja el a kalifasággal járó feladatokat. Mikor régebben kereste fel őt néhány ember ugyanezzel a kérdéssel, egyértelműen elutasította őket: "nincs jogotok, hogy engem nevezzetek ki. A Tanácsadó Testület és a bedri veteráni fognak erről dönteni. Összeülünk és megvitatjuk a problémát." Végül a Próféta mecsetjében emelték kalifává, s kis kivétellel minden kivándorló és segítő hűséget fogadott neki.
A polgárháború
Ali (Allah legyen vele elégedett) nagyon kritikus helyzetben vette át a kormányrudat. A harag magja, amit a lázadók hintettek el, termékeny talajra lelt. A muszlim nemzet az iszlám érdekeit mellőzve két, ellenséges táborra esett szét. Három fő ok eredményezte az iszlám köztársaság bukását és a monarchia kialakulását: (1) azok az emberek, aki részt vettek az Oszmán (Allah legyen vele elégedett) elleni összeesküvésben aktívan támogatták Alit (Allah legyen vele elégedett). Köztük voltak Oszmán gyilkosai mint Ibn Szaba, Malik Al-Astar és Mohamed ibn Abu Bakr. Ilyen körülmények között Ali nem tudott azonnal megszabadulni ezektől a bűnös elemektől. Először rendet akart teremteni, s kivárni a megfelelőalkalmat. (2) Néhány prófétai társ megtagadta a hűségesküt, ami újabb zavart okozott, mivel gyanakvást keltett Ali kalifaságára nézve a társadalom egyes csoportjaiban. (3) A legkatasztrofálisabb tényező az volt, hogy Damaszkuszban vérbosszút esküdtek Oszmánért (Allah legyen vele elégedett). A kalifa véres ruháját, és felesége, Najla levágott ujjait Muávija Szíria-szerte mutogatta, s az ommajádok ügyének bajnokaként tetszelgett.
Két fő csoport volt, mely azonnali halálbüntetést követelt a gyilkosokra. Mindkét csoport érvelése erősen érzelmi és logikátlan volt. Ezek a csoportok végső soron Ali kalifaságának jogosságát kérdőjelezték meg, s ugyanakkor tőle vártak igazságot. Az első csoportot Áisa (Allah legyen vele elégedett), a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) tiszteletreméltó felesége vezette, ide tartozott a kortársak közül Talha és Zubeir. A másik csoport Muávijából és segítőiből állt Szíriában. Ahelyett, hogy Medinába utaztak volna előadni panaszukat, azt követelték Alitól (Allah legyen vele elégedett), hogy adja ki nekik a vádlottakat, hogy megbosszulhassák Oszmán (Allah legyen vele elégedett) meggyilkolását. "Ali (Allah legyen vele elégedett) folyamatosan arról akarta Talhát és Zubeirt biztosítani, hogy mihelyst biztosítja hatalmát, bíróság elé állítja a vádlottakat." Minderről Talha és Zubeir nem voltak meggyőződve. Találkoztak Áisával (Allah legyen vele elégedett) Mekkában, s úgy döntöttek, hogy Ali ellen fognak harcolni, s Baszrában és Kufában, ami az ő érdekszférájuk volt, csapatokat gyűjtenek.
A tevecsata
Baszránál csatlakozott hozzájuk Szad ibn Al-Asz és a notórius Maruán, akinek az volt a szándéka, hogy Alit (Allah legyen vele elégedett) gyengítse első körben, majd később rátámadhasson. Ali (Allah legyen vele elégedett) arra készült, hogy csapataival Damaszkusz ellen vonul, hogy leverje Muávija lázadását, le kellett térni az útról, hogy a baszrai felkeléssel tudjon foglalkozni. Az egyik oldalon Áisa, a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) özvegye vezette a felkelést, a másik oldalon a szeretett unokatestvér, Ali (Allah legyen vele elégedett) állt. A zavarba ejtő helyzet miatt számos prófétai társ egyik oldalt sem támogatta. Mielőtt megkezdődött volna a háború Ali (Allah legyen vele elégedett) üzent Talhának és Zubeirnek, utalva baráti viszonyukra vele és a Prófétával (Allah békéje és áldása legyen vele), s ennek eredményeképpen Zubeir visszavonult a csatatérről, Talha pedig az utóvéd közé vonult. Az ezt követő csata katasztrofális volt. Áisa (Allah legyen vele elégedett) pedig egy tevét nyergelt fel, s így vágott neki, s ezért hívják ezt az ütközetet tevecsatának. Minkét oldalon tízezer muszlim halott volt, Zubeirt egy bizonyos Amr ibn Dzsurmuz kegyetlenül lemészárolta, míg visszavonulás közben Talhát maga Maruán ölte meg. Mikor a harc véget ért, Ali (Allah legyen vele elégedett) vezette mindkét oldalon a halotti imát, s Áisát testvére, Mohamed ibn Abu Bakr méltó kíséretében küldte vissza Medinába. Mikor Zubeir gyilkosa jutalmat kért Alitól (Allah legyen vele elégedett), keserűen csak arról tudta őt biztosítani, hogy pokolra jut. S mikor meglátta Zubeir kardját, indulatosan így szólt: "hányszor láttam én ezt a kardot, amint a Prófétát (Allah békéje és áldása legyen vele) védelmezte."
A sziffini csata
Az egész iszlám birodalom elismerte Ali kalifaságának jogosságát, kivéve a lázadó szíriai tartományt, s semmilyen vita sem állt fenn annak tekintetében, hogy legyen a központi hatalom székhelye. Muávija elkeseredetten igyekezett kalifai címét biztosítani, s tette mindezt Oszmán vérének megbosszulása ürügyén. Ali (Allah legyen vele elégedett) azonnali döntésre szánta el magát, s leváltotta Muáviját a szíriai kormányzói posztról. Muávija alkirályságának elmúlt tizenhat éve alatt Damaszkuszban megerősítette pozícióját, s most Ali (Allah legyen vele elégedett) helyére tört. Nyilvánosan is Alit (Allah legyen vele elégedett) tartotta felelősnek Oszmán haláláért, és nyílt háborút hirdetett ellene. A közvetítők által tett minden kompromisszumos kísérlet elbukott, s végül Ali (Allah legyen vele elégedett) elindult Irakból és Muávija pedig Damaszkuszból. A két hadsereg Sziffinnél találkozott, az Eufrátesz partján, Aleppótól dél-keletre. 657. július 29-én történt meg az összecsapás. A csata három napon át tartott, s Ali csapatai már-már győzelemre álltak, mikor Amr ibn Al-Asz cselhez folyamodott. Azt parancsolta a szíriai katonáknak, hogy tűzzék fel a Kegyes Korán példányait a lándzsáikra, s mondják: "ez a döntőbíró (hakam) közöttünk." A cél ezzel az volt, hogy zavart keltsen Ali táborában, s így pihenőhöz jussanak a szíriai katonák. A csel bevált. Abbamaradt az ellenségeskedés, mert Ali (Allah legyen vele elégedett) katonái nem akartak a Korán mint döntőbíró ellen harcolni. Ali (Allah legyen vele elégedett) minden erejével azon volt, hogy leleplezze Amr trükkjét, ám nem járt sikerrel. Ekkor Muávija azt javasolta, hogy találkozzék egy-egy döntőbíró mindkét oldalról, akik a Kegyes Korán alapján mondanak egyöntetű döntést. Ali (Allah legyen vele elégedett) elfogadta Muávija javaslatát, hogy megelőzhesse a további vérontást. Abdullah ibn Abbaszt akarta kijelölni, hogy az ő oldalát képviselje, de a kufai sereg arra kényszerítette, hogy a vallásos ám egyszerű észjárású Abu Musza Al-Asarit küldje a taktikus diplomata ellenében, aki az ommajád álláspontot képviselte. Végül Abu Musza és Amr Dumat Al-Dzsandalnál találkoztak, mindkettőt négyszáz ember kísérte. A megegyezés az lett, hogy mind Ali, mind Muávija lemondanak jelenlegi posztjaikról, s közmegegyezéssel választanak új kalifát, ám mikor a kettő közül az idősebb, Abu Musza felállt, és bejelentette Ali (Allah legyen vele elégedett) lemondását a kalifaságról, Amr becsapva kollégáját Muáviját javasolta. A döntés szerint Ali (Allah legyen vele elégedett) vesztett mivel Muáviját nem lehetett semmiféle kalifaságról sem lemondatni, mivel csupán Szíria kormányzója volt. "Az ítélet megfosztotta Alit valódi hatalmától és Muáviját a követelésétől, amit nyilvánosan még be sem jelentett." A részrehajló és igazságtalan verdikt nem a Kegyes Korán alapján lett kimondva, a helyzet nem javult.
A kharidzsita felkelés
Ennek döntéshozatali módszernek következményei is voltak. Ali követői közül sokan csalódtak, elhagyták táborát, és vérszomjas ellenségeivé váltak. Khauaridzsnak hívták őket, s ők okozták az első szakadást az iszlámban. Abdullah Al-Raszibi vezetésével fegyveres felkelést kezdeményeztek Ali (Allah legyen vele elégedett) ellen azzal a jelszóval, hogy "a döntés csak Allahé." Ali amint meghallotta hírüket, ellenük indult Naharuánba, és egy csatában, 659-ben teljesen felszámolta őket.
Ezalatt Ali (Allah legyen vele elégedett) elkeseredetten próbálta összeszedni csapatait, hogy végleg leszámoljon a lázadó Muávija hatalmával. Ám sajnos a kufai csapatok kihívó viselkedése és fegyelmezetlensége a nemes kalifa segítség nélkül maradt. Ezen kívül Muávija egyiptomi propagandája arról, hogy Ali a felelős Oszmán haláláért zavart keltett ebben a tartományban is. S ekkor Ali (Allah legyen vele elégedett) politikai baklövést követett el. Visszahívta a bőkezű és nagyformátumú államférfit, Qaisz ibn Szaadot Egyiptom kormányzói székéből, s azt az indulatos Mohamed ibn Abu Bakrot nevezte ki, aki avval szerzett rossz hírnevet, hogy ő volt az, aki meggyilkolta Oszmánt (Allah legyen vele elégedett). Ennek következtében széleskörű felkelés tört ki Egyiptomban, ami arra bujtotta fel Muáviját, hogy elküldje Amr ibn Al-Aszt Egyiptom megszállására. Amr végül legyőzte Mohamed ibn Abu Bakrot, s Muávija számára megszállta Egyiptomot.
Ali mártíromsága
Még a naharuáni vereség után sem szűnt meg a kharidzsita veszély. Még mindig aktívak voltak, s véget akartak vetni Ali (Allah legyen vele elégedett) hatalmának. 661 januárjában Ali (Allah legyen vele elégedett) épp a mecset felé tartott a hajnali imára, mikor Abdurrahman ibn Muldzsam, egy kharidzsita összeesküvő egy mérgezett szablyával homlokon szúrta, ami az agyáig hatolt, Ramadán 17-én halt meg. Ibn Muldzsam volt egyike annak a három kharidzsitának, akik arra szövetkeztek, hogy egyszerre végeznek Alival Kufában, Muávijával Damaszkuszban és Amrral Fusztatban. Ibn Muldzsam sikerrel járt, ám Muáviját megmentette a testőre, Amr pedig nem jelent meg a közösségi imán, mert épp gyengélkedett. Ali uralma négy év kilenc hónapig tartott, s halálával véget ért az iszlám köztársaság dicsőséges korszaka. Ibn Muldzsam nem csak Ali (Allah legyen vele elégedett) halandó testével végzett, hanem a Helyes Úton Vezetett Kalifák demokratikus szellemiségével is.
Allah oroszlánja
A krónikák Alit (Allah legyen vele elégedett) pirospozsgás, alacsony, erős, nagy szakállú és szürke szemű emberként írják le. Fantasztikus bátorsága miatt, ami a bedri, az uhudi, a khajbári és árok háborúiban mutatkozott meg, Aszad-Allahnak, Allah oroszlánjának nevezték el. Gyengéd természetű volt, lelkes, szeretetteljes, szelíd és önzetlen. Nem csak az elsők között volt, akik felvették az iszlámot, hanem a Prófétát (Allah békéje és áldása legyen vele) követte a száműzetésbe is, hű társa volt a csatákban, a magán- és családi életben is. A földi vagyon és hatalom nem kápráztatták el, élete példaképe mentora (Allah békéje és áldása legyen vele) volt. Mindenkinél jobban az iszlám szent ügyének szentelte vallással áthatott életét.
Ali (Allah legyen vele elégedett) volt a legértelmesebb muszlim a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) után. A Kegyes Korán tanult ismerője volt, aki magas szinten magyarázta azt. Különleges képessége volt a Korán-magyarázat terén, s korának legjobb mudzstahidjaként és faqihjaként, azaz vallásjogi tudósaként tartották számon. A Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) gyakran dicsérte Ali tudását, s egyszer azt mondta: "én vagyok a tudás városa, s Ali annak a kapuja." Fizikai rátermettség és intellektus ritkán kapcsolódik így össze, ám Ali személyisége e két érték gazdag elegye volt. "Hős harcos, bölcs tanácsadó, remek szónok, igaz barát, önzetlen még az ellenségeivel is, mindezek miatt a nemes muszlim viselkedés jó példája, és az arab hagyomány Salamonja, akiről versek, közmondások, anekdoták szólnak."
