Bevezető: Ebben a sorozatban Irfan Faqih: Korai iszlám történelem című könyvéből közlünk részleteket, melyet Jakab György fordított angolból magyarra. A könnyebb áttekinthetőség végett a szöveget részekre bontjuk, helyenként a fejezetek sorrendjén is változtatunk, de ragaszkodunk az eredeti műhöz.
Omár, Al-khattab fia, Adi klánjába, a Qurejs egyik jelentős csoportjába született tizenhárom évvel a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) után. Fiatalkorában az arabok származástanának szakértője lett, s népszerűvé lett mint bátor katona és sportoló. Gyakran szerepelt a híres ukazi vásár birkózóversenyén. Nagyon olvasott fiatalember volt, aki lelkesedett a szónoklatokért. Mielőtt áttért volna az iszlámra Omár (Allah legyen vele elégedett) a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) esküdt ellensége volt, ám az isteni küldetés hatodik évében titokzatos módon megváltozott a szíve, s felvette az új hitet a kisszámú hívő hatalmas örömére. Áttérését az iszlám hatalmas győzelmeként értékelték. A Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) életében Omár (Allah legyen vele elégedett) bátran harcolt az iszlám ellenségeivel, s a forradalmian új hit erősségének forrása volt.
Omár (Allah legyen vele elégedett) mint remek katonai szervező, páratlanul jó vezető, s mindenek felett a hívők emírje, a Próféta (Allah legyen vele elégedett) után az egyik legfontosabb személy az iszlám történetében. Egy évtizedes dicsőséges kormányzása fordulópont a Kelet történetében, iszlám állam születik, mely évszázadokra meghatározza az egész világ arculatát. A Római Birodalom hanyatlása és a perzsa uralkodók bukása volt talán Omár uralkodásának két legfontosabb eredménye. Félelmet nem ismerő hátorozottságával és rettenthetetlen jellemével az arabokat az akkor ismert világ megdönthetetlen uraivá tette. A történészek csodálattal adóznak az előtt, hogy ilyen rövid idő alatt a jelentéktelen arabság a világ politikai térképének legfontosabb szereplője lett, s mindezt két jelentős világbirodalom rovására. Az, hogy a bizánciakat és a perzsákat anyagi és számbeli fölényük ellenére, az arabok legyőzték, főleg Omár (Allah legyen vele elégedett) bátor vezéregyéniségének és katonai szervezőképességének köszönhető. Nem csupán megszilárdította hatalmát a megszállt területeken Medinától Egyiptomig, de az iszlám nemzetet megajándékozta egy olyan remek közigazgatási rendszerrel, ami példa maradt az elkövetkező századokban azok számára, akik az ideális köztársaság modelljében gondolkoztak. Omár (Allah legyen vele elégedett) volt valójában az, aki az iszlám politikai rendszerét létrehozta.
Omár (Allah legyen vele elégedett) amellett, hogy remek hódító és uralkodó, kimagaslóan nemes természetű is volt. Allah és Prófétája (Allah békéje és áldása legyen vele) igazi helytartója volt. Az evilági eredmények, a hódítások nem változtatták meg belső lényegét, ugyanaz az egyszerű, istenfélő és vallásos ember maradt, aki azelőtt volt. Akárcsak mestere, ő maga is mindenféle apró munkákat elvégzett mások kedvéért, személyesen kézbesítette a frontról érkező leveleket a hozzátartozóknak. A legdicsőségesebb hódítás után sem jelent meg a gőg semmi jele sem az arcán. Négy királyság uraként is alázatosan járt a földön. Nem nyúlt az államkincstár vagyonához, onnan csak annyit vett fel, amennyit a Tanács a számára ellátáskánt meghatározott. Mikor a dzsalulai és madaini zsákmány eljutott a fővárosba, az emberek látták, hogy Omár (Allah legyen vele elégedett) könnyezik. Megkérdezték, miért. Azt válaszolta, hogy ebben a zsákmányban látja a nép jövőbeli züllésének okát, ami igaznak is bizonyult. Omár (Allah legyen vele elégedett) egy egyszerű házban élt, s a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) medinai mecsetjének padlóján kínálta hellyel a Bizánci Birodalom küldöttét. Nem alkalmazott testőrt, s úgy járt-kelt az utcán, mint bármelyik másik polgár. Annak ellenére, hogy nagyon erőteljes személyiség volt, nem ültetett félelmet alattvalói szívébe. Csak akkor féltek tőle, ha megszegték a törvényt, ugyanakkor mindig bátran mertek tőle kérdezni, ha valami felől bizonytalanok voltak. Minden kormányzó és magas rangú tisztségviselő, beleértve a hatalmas Muáviját és Amr ibn Al-aszt is, kötelességtudó beosztottként dolgozott alatta, hiszen ő volt kora leghatalmasabb uralkodója.
Hódítások
Abu Bakr (Allah legyen vele elégedett) nem sokkal az adzsnadajni győzelem után meghalt, s az energikus Omár (Allah legyen vele elégedett) kalifává választása újabb lökést adott az iszlám mozgalomnak. Muthanna eljött a fővárosba, hogy erősítést kérjen. Omár (Allah legyen vele elégedett) uralkodása legelső napján önkénteseket toborzott, s egy méretes csapat össze is állt. Abu Ubaid, egy inkább következetlen katona lett a vezetőjük. Abu Ubaid segítségével Muthanna képes volt legyőzni Rusztamot, a híres perzsa harcost a namaraqi csatában. Hira, amit az adzsdanajni csata után elfoglaltak a perzsák, újra muszlim kézre került.
A hídi csata
Rusztam nagyon mérges lett e megalázó vereség miatt. A perzsák a muszlimokkal most az Eufrátesz másik partján találkoztak. Abu Ubaid, Muthanna tanácsa ellenére, átkelt a folyón, ami katasztrófa volt a muszlimok számára. A perzsa elefántok áradata megállíthatatlan volt, s a muszlimoknak legnagyobb zavarodottságokban a folyópartra kellett visszavonulniuk. Az óvatlan Abu Ubaidot is megölték, s 9.000 harcosból mindössze 3.000 maradt meg Muthanna zászlója alatt. Ezt a csatát dzsaszri vagy hídi csataként ismerik.
A buwaibi ütközet
Amikor a katasztrófa híre Omár (Allah legyen vele elégedett) fülébe jutott, Dzsarir parancsnoksága alatt egy komolyabb sereget gyűjtött. Néhány keresztény törzsfő is szövetkezett a muszlimokkal a közös ellenséggel szemben. A perzsa főváros Madain volt a Tigris partján, tizenöt mérföldre a mai Bagdadtól. A két hadsereg egy Buwaib nevű helynél csapott össze, Kufa közelében, az Eufrátesz két partján. Most az egyszer a perzsák keltek át a folyón, s súlyos vereséget szenvedtek. A legnagyobb zűrzavar közepette menekültek el a csatatérről.
A qudiszijai csata
Perzsiában újból fellángolt a bosszúvágy, s ezúttal döntő ütközetre készültek. A Perzsa Birodalom egy utolsó erőfeszítést tett belső gondjai rendezésére, és Rusztam, az erős udvari parancsnok és nemzeti hős nagy népszerűségnek örvendett a fiatal uralkodónál, Yezdagirdnál, s jelentős erővel menetelt a vékonyka arab csapattal szemben. Az araboknak nagyjából tízezer katonája volt, amit később megerősített hatezer ember Szíriából. Ők Szaad ibn Abi Waqqasz parancsnoksága alatt álltak, aki Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) egyik jelentős társa volt. A két sereg az Eufrátesz és a szír sivatag között, Qadiszijánál találkozott, úgy húsz mérföldre, nyugatra Hirától. Az elkeseredett küzdelem három napig és három éjig tartott, s az arab harcosok félelmet nem ismerő támadásaikkal igyekeztek a perzsák elefántjait kiegyensúlyozni. Rusztam seregét a halált sem megvető törzsi harcosok vették célba. Rusztam saját maga is elesett, s a királyi jelképek is arab kézre kerültek. A győztesek nagy számú zsákmányt gyűjtöttek. A muszlimok vesztesége a három nap alatt 8500 fő volt, ám a perzsáknál még ennél is nagyobb volt az áldozatok száma. A qadiszijai győzelem végleg megszilárdította az arabok uralmát Irakban. Mindez A.H. (a hidzsra, a Mekkából Medinába való kivándorlás után - ford.) 14 Ramadánjában, 635 októberében történt.
Madain elfoglalása
Rövid qadiszijai tartózkodás után Szaad ibn Abi Waqqasz Bábel felé vette az útját, s uralma alá hajtotta az egész területet. A.H. 15-ben, a kalifa engedelmével, Szaad a főváros ellen vonult, amit meg is ostromolt. Az ostrom hónapokig tartott, s perzsák végül megadták magukat. Yezdagird kincseit már úgyis Huluánba menekítették. Madain eleste után az uralkodó elmenekült. Szaad Madainba való győzedelmes bevonulása fordulópont az iszlám történelmében.
Dzsulula eleste
A.H. 16-ban Yezdagird, aki Huluánban lelt menedékre még egyszer parancsot adott a perzsa erőknek a támadásra, s hadseregének egy része elfoglalta Dzsululát, egy fontos erődítményt. Szaad 16-.000 embert rendelt Qada parancsnoksága alá, hogy szembenézzen a perzsák általi kihívással. Dzsululát úgy 80 napig ostromolták. Huluán szintén elesett, s egy erős katonai őrs székhelye lett.
Ezután egyezmény jött létre a perzsák és Omár (Allah legyen vele elégedett) között, ami szigorúan megtiltotta a további hódításokat Perzsiában. Ám nem sokkal később meg kellett szüntetnie e tiltást, amiről William Muir így ír: "Omár is rájött annak az igazságára, hogy vissza kell vonnia az előretörés tiltását. Az önvédelem másképp elképzelhetetlen lett volna, mint a perzsa uralkodó eltiprásával és minden birtoka elkobzásával... Erről őt végül a perzsa udvar háborúzó mentalitása győzte meg, s arról, hogy végleg le kell számolni a birodalommal".
A Perzsia feletti végső győzelem
A kalifa ekkor visszavonta a tiltást, parancsnokokat nevezett ki, s különös figyelemmel kísérte az eseményeket. Ekkor a muszlimok dél-nyugat felől jövet foglalták el Khuzisztánt. 640 körül új táborhelyükre Bászrába mentek, Ahuáz és Susztár felé nyomultak, és megfutamították a híres perzsa hadvezért, Hormuzánt. A muszlim sereg Hormuzánt 642-ben fogta el, akit a kalifához küldtek Medinába, s aki életét egy trükknek köszönhetően tudta megmenteni. Majd felvette az iszlám vallást, s kalifa tanácsadója lett perzsa ügyekben. Szintén 642-ben történt Khuzisztán teljes elfoglalása. De egy nagy csata még hátra volt a muszlimok számára. Erre a csatára Nihawandnál került sor, ami Hamadántól dél-nyugatra található. Ez volt a támolygó perzsa birodalom utolsó erőfeszítése arra, hogy egy picit még késleltesse katonai összeomlását. Az erős perzsa sereg Nihawandnál gyűlt össze. A muszlim sereget Núman ibn Muqarrim vezette. Megismétlődött a hosszú qadiszijai csata. A mezopotámiai hadjárat veteránjai elkeseredetten küzdöttek három napon át egy olyan sereg ellen, ami számszerűleg megint fölényben volt. Néhány perzsa hadoszlopot összeláncoltak, hogy nehogy megszökjenek. Végül az arabok nyerték a csaták csatáját, ahogy azt később az arab krónikákban nevezték. A büszke szasszanid sereg, ami egykor Rómát és Bizáncot támadta szétromboltatott, és soha többé nem jelentettek veszélyt az arabokra.
A szíriai háborúk
Amikor Abu Bakr (Allah legyen vele elégedett) halálos ágyán feküdt, győzték le a muszlimok a bizánciakat a szír határnál. Az első csapás után Herakleusz, a bizánci császár Antiochiában lelt menedéket, a veterán vezér, Khalid ibn Walid pedig Damaszkusz falai alá vonult. Hat hónapon át blokád alatt tartotta a várost, mintsem azt megtámadta volna, végül a bizánci helyőrség képes volt titokban visszavonulni, s a keresztény püspök egyezett meg Khalid ibn Waliddal a megadás feltételeiről 635. szeptember 10-én. Khalid a védelmi pénz megfizetésének fejében a lakosok élet- és vagyonbiztonságát és vallásszabadságát garantálták a muszlimok. Khalid nem sokat maradt a meghódított fővárosban, folytatta útját észak felé. Homszot, harc nélkül foglalta el, s egészen Hamáig jutott. Ezalatt Jazid ibn Abi Szufján és Surahbil ibn Haszana elfoglalta Dzsaulánt, Haulánt és a Jordántól keletre fekvő területeket. 635 végére egész Szíria és Palesztina muszlim kézre került.
A jarmuki csata
A bizánciakat nagyon zavarta, hogy olyan jelentős központjaikat, mint Damaszkusz vagy Homsz, elvesztették, s komoly hadsereget gyűjtöttek, hogy Jeruzsálemnél megvédjék a becsületüket. Amikor e masszív készülődés híre eljutott a muszlimokhoz, Abu Ubaida konzultálva háborús szakértőivel, úgy döntött, hogy kiüríti a megszállt területeket. Elhagyta Homszot, és visszatért Damaszkuszba. Végül Abu Ubaida és Amr ibn Al-asz csapatai Galileai-tó közelében, a Jarmuk folyó partján egyesültek. 636 nyarán a két hadsereg itt nézett egymással farkasszemet, hogy mindörökre eldöntsék Szíria sorsát.
A jarmuki csata hatása nagyobb a világtörténelem bármelyik ütközeténél. A muszlimokat többször is visszaverték, de lovagiasan küzdöttek addig, amíg égni nem kezdett a talaj a bizánciak lába alatt. "A sivatag győzedelmes hangjainak hallatán, s látva azok fanatikus győzni akarását, a görögök fokozatosan visszavonultak." A római örökség védelmében tett szervezett akciójuk itt katasztrofálisan összeomlott. Herakleusz, bizánci császár távoztakor fájdalmasan így szólt: "viszlát, Szíria, túl jó ország vagy te az ellenségnek!"
Khalid ibn Walid
A jarmuki győzelem volt Khalid ibn Walid katonai karrierjének csúcsa. Amíg Khalid egy bizánci ellentámadástól tartott, megerősítette Szíria védelmét, s már magáénak is mondhatta az országot. Omár (Allah legyen vele elégedett) a Próféta (Allah békéje és áldása legyen vele) egyik jeles kortársát, Abu Ubaida ibn Dzsarrahot jelölte ki helytatójául. Khalid katonai géniusza és vezetői képessége ellenére Omárnak (Allah legyen vele elégedett) nem volt ínyére annak örökös habozása. Most hogy a katonai hódítás gyakorlatilag véget ért a katonát felcserélte egy béketeremtő és szervező figurára, Abu Ubaidára. Abu Ubaida az első két kalifa befolyásos tanácsadója volt. Nem a döntő jarmuki győzelem után cserélte le, hanem megvárta, amíg azok ketten megszervezik Szíria megszállását. Visszaszerezték Damaszkuszt és Homszot, valamint elfoglalták Baalbeket, Aleppót, Antiochiát és Qinnaszrint. Miután kötelességtudóan átadta vezető szerepét Abu Ubaidának, még elkísérte őt Damaszkusz és Homsz újbóli bevételére. Egyszer keserűen megjegyezte: "Omár tett meg Szíria kormányzójává, amikor rosszul mentek a dolgok, s most, hogy a helyzet békés, elhozat onnan." Mégis méltóságteljesen csendben maradt. Mikor beszámolóra hívták a közigazgatást illetően, Omár megbüntette Khalidot, s vagyona egy részét elkobozta. Újra civilként a veterán kapitány és hős katona Homszba vonult vissza, ahol élete végéig, 642-ig élt. Emlékezetes példája, lojalitása és engedelmessége teszi őt erkölcsi példaképpé. Az iszlám történelem hálás Khalidnak, aki a hőskorszak egyik kulcsfigurája, s utókor minden idők egyik legnagyobb katonai zsenijének tartja.
Jeruzsálem kapitulálása
 |
| Omár jeruzsálemi mimbárja |
A jarmuki győzelem után a muszlimok megostromolták Jeruzsálemet. Abu Ubaida is a muszlim csapat segítségére jött. Jeruzsálem népe avval a feltétellel adta meg magát, hogy Omár kalifa (Allah legyen vele elégedett) személyesen jön el hozzájuk aláírni a békeszerződést. Omár (Allah legyen vele elégedett) miután konzultált kollégáival, elfogadta ezt a feltételt, s elutazott Medinából Jeruzsálembe abban az egyszerű ruhában, amit hordani szokott, s csak néhány segítője kísérte. Ritka látvány volt, hogy Hívők vezetője és Arábia, Mezopotámia és Szíria királya ilyen egyszerű és mostoha körülmények között utazik, hogy elfogadja egy igen fontos város kapitulációját. Megszövegezték az egyezményt, s alá is írták. Az egyezmény szerint "a keresztények élete és vagyona, templomaik és kolostoraik védelmet élveznek..., s nem lehet őket kényszernek alávetni a hit dolgában, s semmilyen módon sem lehet őket zaklatni."
Egyiptom meghódítása
Alig ért véget Szíria elfoglalása, mikor a muszlimok hosszú, nyugati útjukba fogtak. A termékeny Nílus-völgy Palesztinától délre, amit a gyenge Bizánci Birodalom kormányzott, vonzónak tűnt a győzedelmes hódítók szemében. Ennek ellenére Amr ibn Al-asznak sok erőfeszítésébe került, hogy meggyőzze Omárt (Allah legyen vele elégedett), hogy engedélyezze Egyiptom elfoglalását. 640-ben Amr 5000 emberrel vonult Egyiptom ellen. Kisebb csaták után útközben, végül megostromolta Fusztatot, ami a mai Kairó helyén állt. Fusztat volt a Nílus mentén a legjobban megerősített város. Az ostrom hét hónapig tartott, mikor a helyőrség megadta magát, s ezért amnesztiában részesült. Miután legyőzték a bizánciakat Heliopolisznál, Babilon közelében, Amr lassan Alexandria felé indult. Az ostrom sokáig tartott, s várost 642-re foglalták el. Így egész Egyiptom a muszlimok kezére jutott. Miután Egyiptom meg lett hódítva, a kalifa utasítására Fusztat lett annak fővárosa.
